A projekt leírása
2022. áprilisában megjelent a HVG 360 oldalán egy interjú egy egykori diákkal, Hunyadi Emőkével és 23 másik bántalmazottal, akik úgy döntöttek, hogy véget vetnek a mozgástanár sorozatos hatalommal való visszaéléseinek és elmesélték történetüket a nagy nyilvánosság előtt, most pedig még több volt diák is csatlakozott Emőkéékhez. Így jött létre a Tiszta Színház projekt, melynek keretében ezeket a személyes beszámolóikat osztjuk meg veletek.
Fontosnak tartjuk, hogy ezek a történetek napvilágot lássanak. Ne hunyjunk szemet többé az ilyen esetek felett és álljunk ki azokért a fiatalokért együtt, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy megosszák a velük történt eseteket. Jöjjön el végre az idő, amikor nem maradnak következmény nélkül ezek a visszaélések.
Ez pedig a 3 cél, amit a Tiszta Színház Projekt tagjai elsődlegesen el szeretnének érni:
- Szeretnénk ügyünkkel és felszólalásunkkal példát és irányt mutatni, hogy a jövőben, mind jogilag, mind intézményi szinten és egy egyén szintjén is változás történjen a visszaélésekkel, bántalmazásokkal kapcsolatos ügyek kezelésében, hozzáállásában.
- Célunk, hogy a pozíciójukkal visszaélő személyek azonnali és örökérvényű hatállyal el legyenek távolítva minden olyan pozícióból (oktatás, rendezés, koreografálás, stb) melyben a visszaélés történt/történhet.
- Célunk, hogy a művészeti ágakban tanuló és dolgozó személyek fizikai és mentális egészségéről egy alapvető szabályrendszer gondoskodjon, és biztonságos munkavégzéséről egy előremutató és termékeny diskurzust indítsunk el.
Történetek
Hunyadi Emőke vagyok, 16 éves koromban kezdett Gyöngyösi Tamás “tanítani”, aki egyből tudomást szerzett a bizonytalan családi hátteremről. Majd felnyomott a falra az ágyékával. Rendszeresen fogdosta a testrészeimet, a fenekemet, utasított , hogy adjak puszit neki, vagy ültetett az ölébe. Volt, hogy látta az igazgatónő, és azt is ,hogy nem akarom megtenni, mire a reakciója az volt “Mi van, nem mersz beleülni a tanár úr ölébe?”. Többször harapott a nyakamba a folyosón úgy, hogy közben neki nyomott a pultnak. Rendszeresen kérdezett a szexuális életemről, kiskorúként több ember előtt azt kérdezte, hogy “Megtörtént már?”, vagy mikor nem volt párkapcsolatom,azt mondta “Kéne már egy jó fasz a seggedbe”. Egy próbán akkorát karmolt a hasamba, hogy nyílt sebet okozott, miközben a kezemnél fogva maga mellett tartott. 16 éves koromban felhúzta a pólóm az osztály előtt, ráfogott a hasamra, megrázta és azt mondta “Nézzétek ezt a háj gyűrűt”. 17 voltam, mikor elhitette, hogy egy filmbe való bekerüléshez bodyban/fürdőruhában készült képet kell küldenem neki. Ezek a dolgok egy közösségben történtek, ahol az iskola igazgatóNŐje és 2 tanár rengeteg bántalmazásnak volt a szemtanúja már évtizedek óta és nem tettek semmit.
Hogy egy tanár azt mondja a bántalmazott diáknak, hogy “Mindenkivel ezt csinálja, tudod, hogy ez normális.”/”Jaj, én 30 éve tudom miket csinál” / “Ő ilyen”/ “Azthittem csak egyszer történt meg.” , az azt mutatja , hogy nagyon el vagyunk tévedve , és nagyon sürgősen fel kell ébredni. A “Szakma” nevében , az identitásukat kereső, fiatal, tehetséges emberekkel el volt és el van hitetve, hogy az önbecsülést el kell veszíteni, az ember a másodlagos, de ez soha nincs így. Lássuk meg, hogy a görcs és a félelem nem épít, pont hogy ezektől soha nem derülhet ki, hogy egy ember mire lehet képes.
Az alapoktól, az oktatásban kell kezdeni a változtatást, hogy ezek a fiatalok, emberek ne úgy nőjenek fel a szakmában/az életben mint az eddigi generációk, akik azt tanulták és azt tanítják, hogy ilyen árat kell fizetni. Teremtsünk egy olyan világot, ahol látjuk, hogy nem a bántalmazás és a félelem a normális állapot és bármennyire is hihetetlen, igen, lehet jó! Nem lehet hagyni, hogy ez egyetlen emberrel is megtörténjen.
Volt Gyöngyösis tanítványként szerencsésnek mondhatom magam, hogy engem csak verbális bántalmazás ért az órákon. Mindezt az alkatom, a testsúlyom, a rövidlátásom és a politikai nézeteim miatt. Én voltam Kim Dzsong Un, Kim Ir Szen, vaksi, könyvtáros asszony. Emiatt egyszer egy órán ki is mentem a teremből.
Természetesen ezekkel a dolgokkal együtt lehet élni. De azokkal a történetekkel együtt, amiket már évekkel ezelőtt is tudtam, és amik most kerültek elő, úgy gondolom, ki kell állnom az ügy mellett.
Olyan változásra van szükség az egész országban, minden területen, ahol nem elfogadható, hogy tanítványokat aláznak meg testi-lelki mivoltukban, legyen szó gyerekekről, vagy fiatal felnőttekről. Ahol nem maradnak következmények nélkül az ilyen esetek, ahol nem az áldozatokat hibáztatják, hanem az elkövetőt büntetik. Ez kell, hogy mindannyiunk célja legyen, ezért kell kiállnunk és felszólalnunk.
Az a hely, ahol kiskorúaknak mondják, hogy tegye ki a melleit, vagy, hogy k*rható csaj lesz belőle, az nem alkalmas gyermekek tanítására. Ha csak annyiról lenne szó, hogy a saját vizsgaelőadásainkban statisztáltunk felnőtt színészeknek, vagy, hogy a megígért színi oktatásnak a tizedét kaptuk, akkor nem fordultunk volna a nyilvánosság felé. Azonban a 3 év alatt, amíg Gyöngyösi Tamással dolgoztam, el kellett tűrnöm, hogy női neveken szólít, vagy hogy azt hazudja és terjeszti rólam, hogy drogfüggő vagyok, és ezzel az én kapcsolataimat és jövőbeni lehetőségeimet, meg a saját magamról alkotott képemet tönkrecseszi. Végig kellett néznem, ahogy a nőt, akit szeretek molesztálja, majd úgy csinál, mintha ez természetes lenne. És a túlságosan fiatal és naiv agyam nem tudta, hogy higgyen-e neki, vagy ne, de egy dolgot eléggé elültetett bennem Azt, hogy a legnagyobb baj velem van. Emiatt meghasonlott az önképem, és az, ahogyan a világot láttam. Nem hagyjuk, hogy ezt folytathassa.
18 évesen kezdtem Gyöngyösitől tanulni. Imádtam táncolni, nagyon élveztem az óráit. Akkoriban nehéz időszakom volt, egy rossz kapcsolaton mentem keresztül – alig ettem, 43 kiló voltam. Emiatt és a tánc iránti lelkedesésem miatt hamar Gyöngyösi kedvence lettem – sokat dicsért és foglalkozott velem. Fogdosta a fenekem, és egyre nyíltabb célzásokat tett arra, hogy tetszem neki. Ezt csak viccnek gondoltam és egy rövid időszak erejéig viszonoztam az “udvarlását”. Amikor egyre inkább beszélt konkrétumokról, többek között arról, hogy masszírozzuk meg egymást, és ehhez egyeztessünk időpontot, elutasítottam. Nagyon sértődött, volt, hetekig levegőnek nézett. A későbbiekben, miután “megbékéltünk”, elhívott egy próbájára, ahol végig arról beszélt nekem, hogy mekkora tehetségtelen faszok és dagadt kurvák a tanítványai – az én iskolatársaim. Mikor óvatosan a tudtára adtam, hogy ez nem oké, 20 percig üvöltött velem. Csak azért nem tovább, mert kimentem és elfutottam, nehogy utánam jöjjön.
Három fázist éltem át Tamásnál. Az elsőben nagyon kedves volt és pályaalkalmasnak titulált. Folyamatosan velem példálózott, állandóan dicsért. Természetesen ez jól esett és ösztönzött. A második fázisban maradtak a dicsértek, de megjelentek szexuális töltetű megjegyzések és tettek. Rendszeresen nyilvánosan kérdezett a szexuális életemről: Volt-e előző nap szex? Milyen volt? Látszik, hogy előző este nem dugott meg senki, vagy csak szimplán próba közben beszólt, hogy “én lenyelem”. A lányoknak kijelentette, hogy 45 kg az a testsúly, ami a színházi szakmában elfogadott. Amikor az egyik instrukciót rajtam mutatta be, lecsúszott a fenekemre a keze, de aztán már próbán kívül is mindennapossá váltak a fenékfogdosások. Végül jött az utolsó fázis. Egyik napról a másikra elkezdett lelkileg is bántalmazni. Este még piedesztálra emelt, majd másnap már órakezdés előtt mindenért én voltam a hibás és minden szar volt, amit csináltam. Sajnálom, hogy akkor nem tudtam felállni Tamással szemben, de most ezt megteszem, egyelőre név nélkül. Remélem az ügy végén elérhetjük azt, hogy ne legyen több áldozata Tamásnak és egyre kevesebb a Tamáshoz hasonló értékrendet képviselőknek.
Az én történetem nem Gyöngyösi Tamásról szól, hanem a rendszerről és annak problémáiról. Tamás engem is tanított, de számomra nem ő volt a legkegyetlenebb tanár. Az én véleményem az, hogy ő csupán egy tünet, amely megmutatja, milyen ma Magyarországon a színházi oktatás. A színész a testével dolgozik, egymáshoz érnek a színpadon és a próbákon is. Éppen ezért nehéz megtalálni azt a határt, ami már nem fér bele, ami már nem egészséges. Főleg 18 évesen, tele lelkesedéssel, tisztelettel a tanárok felé és hatalmas alázattal a szakma irányába. A diák meg akar felelni a tanárának, és a követelményeknek, mert másképp nem jut előre a pályán. Ha nem állsz be a sorba, sose lehetsz színész. Ha nem teszed meg, majd megteszi helyetted más! Olyan rendszert kellene kialakítani, ahol a tehetség, a szorgalom és a kitartás többet ér annál, mint az, hogy lefeküdtél-e a tanároddal, vagy hogy az együtt bulizások miatt réged jobban kedvel-e, mint másokat.
“A diák meg akar felelni a tanárának, és a követelményeknek, mert másképp nem jut előre a pályán.”
A fizikai bántalmazásról mindenki elismeri, hogy fáj, hogy nincs rendben, a lelkiről miért nem tudjuk ezt kimondani? Ha nincs nyílt sebem, nem vérzek, akkor biztos, hogy jól vagyok? Két évig voltam Gy. Tamás diákja a tanodában 16 és 18 éves korom között. Ezalatt tanultam alázatot, munkamorált, megtanultam tűrni és benyelni mindent, amit felülről kapok. Megtanultam hogyan maradjak csöndben, hogyan gyűlöljem a testem miközben próbáltam kisajtolni belőle az elérhetetlent. Megtanultam, hogy milyen, mikor az elismerés és a függés tart életben. Megtanultam, hogy a gyengeségeim és a hibáim határoznak meg. Amit nem tanultam meg, az a valós kép a szakmáról, a fejlődésemről, hogy hogyan tudom a tényleges legtöbbet kihozni magamból és miről szólna ez igazából. Nem én vagyok az egyedüli, aki évekkel később is küzd és dolgozik azokon a lelki sebeken, melyeket az „oktatásban” töltött évek alatt szerzett. A lelki bántalmazás, a testszégyenítés, a megalázás és a pszichés nyomás ugyanolyan súlyú és fontos kérdés, mint a fizikai bántalmazás!
“Megtanultam hogyan gyűlöljem a testem miközben próbáltam kisajtolni belőle az elérhetetlent.”
Mélységes megalázás, testszégyenítés, fenyegetőzés, kíméletlen, goromba, megszégyenítő, arrogáns
viselkedés. Ezek jellemezték Gyöngyösi Tamás módszereit.
A budapesti Thália Tanoda diákja voltam 2,5 éven keresztül, ahol Gyöngyösi Tamás lett az
osztályfőnökünk és ahol a színházi táncos képzés alatt olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket ha
előre tudok, biztosan nem jelentkezem. A pótfelvételire mentem el, amikor is a Tanár úr köszönés
helyett annyit mondott: „fogyókúra”. Tudomásul is vettem, azt gondoltam (mint eben a szakmában
mindenki más), hogy ez a normális, hiszen egyrészt esztétikusabb látványt nyújtanék, másrészt
partneringnél megkönnyíti a feladatot, ha nem túlsúlyos az ember. A tanoda mellett edzésekre
kezdtem járni és odafigyeltem az étkezésemre is. 12 kilót fogytam, 161 cm és 54 kg vagyok a mai
napig. Gyöngyösi Tamás azonban a tanodában töltött idő alatt nem volt hajlandó a nevemen
szólítani, jelzőkkel adta a tudomásomra, hogy rólam beszél. Voltam: „Duci Juci”, „Tonnás lány”,
„Tehénke”, „Víziló bébi”, „Hájas”, „Kövér”, stb. Kifogyhatatlan tárháza volt gúnynevekből. A társaim
és a tanáraink közül is többen megjegyezték, mennyit változott az alakom és értékelték a sok munkát,
amit belefektettem. Másoknak feltűnt, szóvá tették, Tamás viszont csak folytatta a
megszégyenítésemet mások előtt. Számtalan tanítvány lépett ki a tanodából a Tanár úr viselkedése
miatt. Utólag tudom, hogy nekem is ezt kellett volna tennem, de nagyon AKARTAM ezt a szakmát. 10
éves korom óta.
Bizonyos ideig az ember el tudja ezt nyomni magában, később viszont, átesik a ló másik oldalára…
Ettől a perctől kezdve pedig már elhiszi magáról, hogy tényleg kövér, esetlen, és nem való színpadra.
Mert ez volt a másik ütőkártyája, amit előszeretettel használt, mikor olyanokat vágott a fejemhez,
hogy: „színpadképtelen vagy”, „alkalmatlan vagy a színházi pályára”, „abszolút nem látszol a
színpadon”, „akármit csinálsz, nem leszel jó”, és még sorolhatnám.
Azt sem gondolom, hogy egy tanár (legyen akárhány diplomája és akármilyen tudása) kiejthetne olyat
a száján, hogy „a két kövér lány közül az, akit utálok”. Mert, hogy volt ilyen is. Így is azonosított,
mikor rólam beszélt. Úgy gondolom, ezt egy tanár nem engedheti meg magának. Hiszen akinek még
nem alakult ki egy egészséges önképe, annak ezek a jelzők, mondatok, olyan sebeket ejthetnek és
ejtettek is a lelkén, amiket talán sosem fogunk tudni feldolgozni. Gyerekekről és fiatal, huszonéves
felnőttekről beszélünk, akik nincsenek tisztában még a külső és belső értékeikkel. Ezek azonban mély
nyomokat hagynak az önbecsülésükön. A mai napig, ha Tamás és a tanodás évek eszembe jutnak,
összeugrik a gyomrom, szorongani kezdek, valamint a tükörben óriási darabnak látom magam.
Rendszeresen sírva jártam haza. Küzdöttem nagyon. Két érzés viaskodott bennem egymással
folyamatosan. Az egyik, hogy nem szabadna tűrnöm, hogy aláznak. Fel kellene állnom és ott hagyni az
egészet, mert nem éri meg, hogy lelki nyomorék legyek. A másik, hogy bírnom kell, mert ezt akartam,
és csak így érhetem el a célom, így lehet belőlem végül táncos. A második érzés volt az erősebb, így
küzdöttem tovább.
Mikor a szüleimmel beszélgettünk a helyzetről, felmerült bennünk, hogy az igazgatónővel kellene
beszélni, de szinte azonnal el is vetettük az ötletet, mert pontosan tudtuk, hogy Seszták Szidónia
mindennel és mindenkivel szemben kiáll Gyöngyösi Tamás mellett. Amikor édesanyámnak elfogyott a
türelme és úgy gondolta, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor kértünk egy időpontot az
igazgatónőhöz, hátha mégis tisztázni tudjuk a dolgot.
Szégyen, vagy nem szégyen, 21 évesen, igenis szükségem volt az anyukám támogatására, mert
egyedül már nem bírtam megbirkózni a feladattal, annyira szégyelltem és senkinek éreztem
magamat. Az önbecsülésem mélyen a föld alatt volt.
Az igazgatónő a beszélgetés során megpróbált meggyőzni minket arról, hogy Tamás viselkedése
normális, megállás nélkül azzal példálóztak, hogy a színházakban ennél sokkal rosszabb dolgok várnak
ránk. Ez volt a segítségnyújtás a tanoda vezetőjétől. Ezenkívül ne felejtsük el azt sem, hogy amíg a színészek szerződést kötnek a színházzal és fizetést kapnak a munkájukért, addig ez egy iskola és mi
fizettünk a képzésért. A szerződéseinkbe belefoglalták egyébként nagyon csavaros módon, hogy
amennyiben saját döntésünk alapján nem kívánjuk folytatni a képzést, úgy a teljes képzési díj
hátralévő összegének 50%-át kötelesek vagyunk megfizetni. Tisztában voltak tehát azzal, hogy
Gyöngyösi Tamás módszerei sok embernek nem tetszenek (valószínűleg többen fel is léptek már
ellene, a Tanár úr szavaiból kivéve legalábbis ezt gondolom, mikor is úgy fogalmazott az egyik órán,
hogy: „ha tudnátok hányan jelentettek már fel engem…”), ezért már alapból úgy fogalmazták meg a
szerződést, hogy ne nagyon legyen más választásunk. Vagy saját akartunkból maradunk és tűrjük a
mindennapos megaláztatást, vagy pedig feladjuk az addigi rengeteg belefektetett energiát és
türelmet, ráfizetünk még jó sok pénzt és ott hagyjuk a tanodát. Azt gondolom ez azért nem a
legtisztességesebb módszer.
A Szidóniával való beszélgetés után annyi változott Tamás részéről, hogy innentől kezdve levegőnek
nézett. Nem adott feladatot, nem tanított, továbbra se vehettem részt egyik darabjában sem. A
színpadi gyakorlat lehetőségétől a 2,5 év alatt tejesen elzárt. Míg a többiek gyakoroltak, nekem azt
mondta: „azt csinálok, amit akarok”. Amíg az osztályom Tamás darabjaival számtalanszor fellépett
különböző helyeken, addig én a szakvizsgámon álltam először színpadon. Egészen a vizsgámig nem
volt lehetőségem színpadi gyakorlatot szerezni.
Úgy gondolom az oktatás, a tehetség felismerése és kihasználása (szigorúan a szó pozitív értelmében)
lenne a feladata a Tanár úrnak, nem pedig a folyamatos félelemkeltés, megalázás, megszégyenítés,
gusztustalan jelzők használata a diákok előtt. Én már elindultam a javulás útján, de szeretném, hogy
mások ne járjanak így, ezért éreztem fontosnak elmesélni a történetemet. Én szerencsére „csak” a
verbális bántalmazásnak voltam része, de sajnos voltak, akik nem úszták meg ilyen könnyen. Többen
beszámoltak fizikai és szexuális bántalmazásról is Gyöngyösi Tamással kapcsolatban. Ezért lenne
fontos, hogy képesek legyünk az elején felismerni ezeket a jeleket, helyzeteket, és megpróbáljunk
tenni az ellen, hogy ilyen dolgok más gyerekekkel, fiatalokkal is megtörténhessenek.
Mindennaposak voltak a testünket ért kritikus megjegyzések, a megalázások és az egyéniségünk sárba tiprása. Ha ellene mertél menni bármilyen ügyben, a végtelenségig megalázott mindenki előtt, elértéktelenítette a tárgyainkat és a személyünket is.
Mindig éppen ki volt szemelve valaki, akit a nevén sem volt hajlandó hívni és férfinévvel illette vagy dagadtozta, karfiol seggűzte, engem éppen a leszbikus nyugdíjas becenévvel illettet.
Volt olyan eset, amikor az egyik lányt a földön húzta a hajánál fogva és azt mondta, hogy „Így kell ezekkel bánni!”
Egy vizsgánk előtt kórházba kerültem és még nekem kellett bizonygatni, hogy valóban megműtöttek. Friss varratokkal a hasamban néztem végig a vizsgát ahelyett, hogy otthon feküdtem volna mert megfenyegetett, hogy kirúgat, ha nem megyek el.
A szakvizsgánk után, odajött hozzám, leült mellém és közölte velem: “Nem érti, hogy ilyen szar emberek, mint te, hogy kaphatnak papírt. Mert te szakmailag inkompetens vagy. “
Pedagógus vagyok és edző. Azért is vállaltam az arcom, hogy példát mutassak a tanítványaimnak és a gyerekeknek, hogy nekik ne kelljen tűrniük, merjenek felszólalni az őket ért bántalmazások ellen vagy lehetőleg velük már ne is történjen ilyen! Kívánom, hogy a jövő generációja egy új és előre mutató nevelési elv mentén tanuljon, de ne kelljen érte ilyen árat fizetnie.
“Volt olyan eset, amikor az egyik lányt a földön húzta a hajánál fogva.”
Gyöngyösi Tamás mozgás órája van. A földön fekszem, várom H. L.-t, a partneremet a gyakorlatokhoz, amiben az egyik fél fekszik, a másik áll. De H. L. nem jön, mással van elfoglalva.
Gy. T. odalép, kérdőre von: “miért fekszel, miért nem csinálod?” Felelek: “H. L.-re várok.” Újra szóvá teszi: “miért nem csinálod?” Megint válaszolok: “H. L.-t várom.” Erőből belém rúg. Mire felállok, visszautasítom a viselkedését. Egyre durvább hangnemben beszél. A feszültséget tapintani lehet.
Kimegyek az óráról. Miután megnyugszom, visszamegyek az öltöző kulcsáért.
Benyitok az órára, és felmarkolom a kulcsot, amit Gy. T. egy ütéssel kiver, majd tiszta erőből nekivág a bordásfalnak. Nyakon ragad, és üvöltve szidni kezd: “hogy képzeled, ki vagy te?!” Egy pillanatra elenged, felemeli az öklét, mire én az igazgatói irodába rohantam. A folyosón hallom, ahogy az ökle a bordásfalba csapódik, és kiabálva utánam szalad. Az irodában volt a tanoda vezetője, G. N. M. és a titkára. Gy. T.-t ők fékezték meg.
“A folyosón hallom, ahogy az ökle a bordásfalba csapódik, és kiabálva utánam szalad.”
2018-19 között jártam a Színház és Film Intézetbe, kortárs táncos OKJ képzésre. Maga a is roppant megalázó és szakmaiatlan volt, az év során pedig folytatódtak ezek a tendenciák. Az itt eltöltött egy év folyamán testileg-, és érzelmileg is bántalmazott mindannyiunkat – fogdosott, csapkodott minket, megjegyzéseket tett a kinézetünkre, képességeinkre, szexuális életünkre. Engem letiltott a közösségi média platformokon, és mivel ez volt az osztályunk fő komminukációs forrása, nem értesülhettem az órák követelményeiről/időpontbeli változásairól, rólam formált rosszindulatú véleményeiről.
A megjelenésemet és viselkedésemet folyamatosan kritizálta, közönségesnek és amatőrnek nevezett, az órákon, illetve a vizsgán való részvételemet teljesen ellehetetlenítette, több fizikai sérüléseimnek is az óráján uralkodó szakmaiatlanság volt az oka.
A legtöbb érintett nem most beszélt először Gyöngyösi hatalommal való visszaéléséről. Én is fordultam más tanárokhoz, és az iskola igazgatójához is, eredménytelenül. 2019-ben azt éreztem, hogy nincsenek megfelelő eszközök a kezembe – azt szeretném, ha a későbbiekben másoknak meglennének a lehetőségeik hogy felszólaljanak, ha hasonló visszaélés áldozatai lesznek.
“Fogdosott, csapkodott minket, megjegyzéseket tett a kinézetünkre, képességeinkre, szexuális életünkre.”
Gabi vagyok és a 80-as években Gyöngyösi Tamás a tornatanárom volt az általános iskolában. Ezek az órák számomra gyomorgörccsel indultak. Akkoriban kicsi törékeny zárkózott lány voltam. Tamás gyakran megalázó megjegyzéseket tett a külsőmet és az ügyességemet illetően. Nem bírtam futni, szekrényt ugrani, rúdra mászni, bukfencezni. Az osztály előtt tette ezt sokunkkal. Gyakoriak voltak a megalázó megjegyzések. Rendszeresen bejárt a lányöltözőbe testnevelés óra előtt, ha közölni akart velünk valamit. Az ominózus eset ami velem történt és máig emlékszem rá a következő.
Kértem az édesanyámat, hogy írjon egy felmentést számomra a tornaóra alól. Ő ezt megtette. Az indokom egészségügyi ok volt. Ez került a felmentésre. Tamásnak másnap tornaóra előtt oda adtam és kértem őt, hogy fogadja el a felmentésemet. Erre ő azt kérte, hogy pontosan indokoljam meg mi a bajom. Azt válaszoltam, hogy menstruálok és fáj a hasam. Ő azt felelte hogy nem hiszi el, és mutassam meg a tamponomat. Erre én lefagytam. Nem értettem a szituációt. Nagyon rosszul éreztem benne magam. Közöltem vele, hogy nem fogom megmutatni. Ezután otthagytam. Ez az eset is lányöltözőben történt. Azóta is mély nyomokat hagyott bennem, az hogy hogyan válaszolhatta ezt. Azért szeretném megosztani a történetemet, hogy ilyen méltatlan szituáció ne fordulhasson elő másokkal.
“Rendszeresen bejárt a lányöltözőbe testnevelés óra előtt.”
Magas, természetesen vékony lány vagyok, ráadásul lovas is. Ez egyértelművé tette, hogy én lettem “kiválasztva”. Direkt gúnyneveken szólított (Nagy Szöszi). Minden órán minden gyakorlatot velem mutatott be, hozzám simulva, a testemet igazgatva, mindig vigyázva arra, hogy egy bizonyos határt ne lépjen át. Ha nem velem dolgozott, akkor az aktuális partneremnek folyamatosan megjegyzéseket tett rám, leggyakrabban ilyeneket, hogy “Markolj bele a löttyedt, karfiolos, narancsbőrös seggébe!”. Amikor szóltam erről, nevetve mondták hogy “Hát ő ilyen.” és “Ez egy ilyen szakma, ezt el kell tűrni, a szép lányok ezt kapják stb.” Gyakran kérdezgetett, hogy együtt vagyok-e még a barátommal, és hogy milyen a nemi életünk. Egyszer az egész Magyar Színház előtt kiállított és kb. 80 ember előtt megszégyenített. Elsírtam magam, és lezavart a színpadról, hogy nézzem, ahogy a tehetséges emberek dolgoznak, és gondolkozzak el ezen a pályán. Gyakran kaptam lovas fotókat magáról, meg videókat, ahol vágtat.
“Gyakran kérdezgetett, hogy együtt vagyok-e még a barátommal, és hogy milyen a nemi életünk.”
Azt szeretném, ha minden színésznek meglenne a lehetősége a boldogulásra. Ha nem kéne attól félniük, hogy nem kapnak meg vagy elvesztenek egy szerepet, ha nem elégítik ki a döntéshozók igényeit. A hierarchia nem egyenlő a minőséggel. Attól még lehet kiváló előadásokat létrehozni, hogy ha egy demokratikus, azaz kollaboráción alapuló rendszerben dolgozunk és mindenki egyenlő mértékben hozzájárul a kreatív alkotó folyamathoz.
Ami velünk történt, annak nem kell megtörténnie újra senkivel. Ez mindannyiunk közös felelőssége, hogy tegyünk érte. Hogy engedjünk meg magunknak, hogy új, humánusabb rendszerben és módszerekkel dolgozzunk.
Amint valaki észleli, hogy a rendszer nem működik, lehessen lehetősége azonnal felszólalni és akadjon segítségre társaiban/vezetőkben.
Erre hívok meg mindenkit, hogy a mi esetünkből tanulva, egy emberibb, élhetőbb országot hozzunk létre egymásnak, egymásért.