Az alábbi interjú megjelent: "Művészeti kitekintő" / Lector Magazin – IV. évfolyam, 1. szám

Először is, mesélj kicsit magadról! Hova jártál? Mióta érdekel a szobrászat? Hol szoktál alkotni?

A szobrászat mindig is érdekelt. Egészen kicsi gyerekként a legkedvesebb játékom az volt, hogy gyurmából készítettem magamnak lényeket, amik mindig ugyanúgy néztek ki csak különböző méretűek voltak. Formáztam egy nagy golyót, aminek az egyik végét elhengergettem a kezemmel, és így kaptam egy hosszúfarkú, golyótestű akármit, ami nagyon tetszett. Aztán végigjártam a művészeti iskolákat, a Képzőművészeti Egyetemmel bezárólag. Alkotni otthon szoktam. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt megtehetem. Van saját műhelyem, meg egyáltalán, helyem, ahol elférek.

Hol találkozhattunk már ezelőtt a műveiddel?

Volt pár kiállítás, ahol szerepeltek a szobraim, leginkább Budapesten. Egy önálló kiállításom volt eddig Szombathelyen 2010-ben.

Szirmai Nóra

A fa mellett fémmel is dolgozol. Megkaptad már valaha is, hogy mit keres egy nő kezében flex és hegesztő?

Mivel olyan közegben tanultam és nőttem fel, ahol ez nem volt szokatlan, így nem sokszor találkoztam ilyen negatív hozzáállással, vagy csodálkozó tekintetekkel. Persze most az alkotótábor során szembesültem ezzel a jelenséggel, mivel ez egy olyan gyártelepen zajlott, ahol szinte csak férfiak dolgoznak. Hegesztők, lakatosok, mindenféle munkásemberek. Ők azért furán néztek rám. Az első pár napom például úgy telt, hogy a lakatostanoncok szó szerint körbeálltak, és bámultak rendületlenül miközben dolgoztam. Aztán megszokták a jelenséget, és a továbbiakban nem éreztem úgy magam, mint valami cirkuszi mutatványos.

Nemrég volt egy kiállításod a KASZ-International Steel-Art Symposion Kecskeméten, ha jól tudom, ez egy alkotótábor volt a KÉSZ Holding szervezésében, mesélj erről az élményről!

Ez az alkotótábor egy fantasztikus élmény volt. Három hétig tartott, a szervezők igazán kitettek magukért minden szempontból. Ilyenkor tizenkét művész beköltözik a KÉSZ kecskeméti gyártelepére, és szobrokat, festményeket, grafikákat készít az ott fellelhető anyagokból, az ott rendelkezésre álló technikákkal. És ezekből nincs hiány. Ez egy Kánaán, legalábbis nekem az volt. Készítettem hét szobrot, mindet szénacélból, van, ami a telepen található hulladékból, van, ami új anyagból készült. Alapvetően szeretek újrahasznosítani, de itt a hulladékanyag alatt nem azt kell érteni, hogy kidobásra került volna. Ezek az acél hulladékok mind új életre kelnek, csak a gyár ebben a formájukban már nem tudja hasznosítani őket, így konténerekbe kerülnek. Innen válogattunk anyagot magunknak, többek közt.

Ahogy látom, formavilágod néhol természeti benyomásokat tükröz, finoman kidolgozott növényi motívumok köszönnek vissza, néhol pedig origamira emlékeztető éles szögeket, absztrakt geometriai formákat láthatunk. Mi az oka ennek a kettősségnek?

Őszintén szólva, nem tudom. Talán az, hogy én magam sem vagyok csak ilyen vagy csak olyan, mint ahogyan senki sem.
Úgy tudom, ez a kiállítás egyben visszatérés is volt, az elmúlt évek kiestek a gyermekvállalás miatt.

Hogy vészelted át az alkotás nélküli időszakot? Hogy érzed: rögtön vissza tudtál rázódni? És amit mindig meg akartam kérdezni egy anyától, aki művész is: inspirál téged az anyaság? Menyire távolít el, vagy éppen visz más irányba?

Ez egy visszatérés volt, igen. A művésztelep ennél jobb időpontban nem is jöhetett volna. Szeptemberben kezdte a kisebbik gyerek a bölcsit, és szeptember 17-től indult az alkotótábor. Egy elég hosszú időszakról van szó, ami „kiesett”, hat év. Ez egy nehéz időszak volt, próbáltam olyasmivel foglalkozni, ami közel áll a szobrászathoz, és nem is volt olyan rossz, de nem vált be teljesen. Rögtön vissza tudtam rázódni, ezzel nem volt gond, ez ösztönös dolog. Az anyaság egy egész embert kíván, szóval nehéz összeegyeztetni bármivel, ami szintén. Lehet mondani, hogy inspirál, ha arra gondolunk, hogy ami leginkább ösztönöz, az az, hogy a gyerekeim büszkék legyenek rám. Az anyaság rengeteg dologra tanított, és tanít folyamatosan, az egyik leghasznosabb az időhatékonyság. Nagyon kevés idő áll rendelkezésemre, és azt úgy kell beosztanom, hogy minden beleférjen, amit meg akarok csinálni. Arra is megtanított, hogy nincs lehetetlen, és alvás nélkül is lehet élni... Nem távolít el semmitől, viszont rendkívüli módon megbonyolítja az életet sok szempontból. Sok akadályt gördít és ezeket meg kell tanulni átugrani vagy kikerülni.

Úgy tudom, más művészeti tevékenységeket is folytatsz a szobrászat mellett. Mik ezek és hol állnak az életedben a szobrászathoz viszonyítva?

Más képzőművészeti tevékenységeket nem folytatok a szobrászat mellett, kreatív tevékenységeket viszont igen. Egy építészeti látványtervező programmal dolgozom leginkább. Emellett lakásdekorációs dolgokat készítek, lámpákat például. Ez munka, amit szeretek csinálni, a szobrászat viszont egy olyan elemi szükséglet, ami nélkül nem tudok kiegyensúlyozottan létezni.

Használati tárgyakat is tervezel, ha jól tudom, ezekbe is teljesességgel bele tudod vinni a művészi ihletettséget, vagy itt inkább a praktikum az első? Esetleg a kettő nemhogy kizárja, hanem erősíti egymást?

A kettő erősíti egymást jó esetben. Próbáltam praktikus tárgyakat tervezni, és nem ment. Nem az én profilom, nem áll rá az agyam. Szobrászként gondolkodom, nem tanították meg hogyan kell másként, hogyan kell egy használati tárgyat megtervezni úgy, hogy az praktikus, és sorozatgyártható legyen. Ettől függetlenül van olyan, ami sorozatgyártásra került (firka lámpa, simplemente.hu), de inkább az egyedi tárgytervezés áll közel hozzám. Arra vagyok jó.

Nyilván a munkadarab méretétől és bonyolultságától függ ez a leginkább, de tudnál egy átlag időt mondani, ami alatt elkészül egy alkotás? A tervezési fázis például hosszú, vagy gyorsan bevillan az ötlet, és már neki is állsz?

Az utóbbi. Nincs hosszú tervezési fázis. Ha valamin túl sokat agyalok abból nem lesz semmi. Nekiállok, amint megvan az ötlet, a forma, és csinálom. Menetközben pedig jönnek a további ötletek. Ez nagyon változó, hogy mi mennyi időt vesz igénybe. És leginkább attól függ, hogy mennyi időm van rá. három hét alatt készítettem hét szobrot, mert napi hétnyolc órát csak ezzel tölthettem. Egyéb esetben ezek a szobrok lehet, hogy hónapokig készültek volna. Attól is függ, hogy milyen anyaggal és milyen technikával dolgozom. Egy fát megfaragni több hét is lehet, míg acélból hegeszteni valamit, akár egy nap alatt megvan. De ez méret és bonyolultságfüggő.

Hogyan látod a magyar képzőművészet helyzetét, mennyire nehéz helytállni a szakmában, milyen kihívásokat tartogat, mennyire könnyű érvényesülni?

Ahonnan én látom a magyar képzőművészet helyzetét, nem túl fényes. Erről hosszasan lehetne beszélgetni, hogy miért, de alapvetően a gond ott kezdődik, hogy a magyar oktatásban ami leginkább háttérbe szorul, az a vizuális kultúra tanítása. Ezért az emberek számára legtöbbször érthetetlen, értelmezhetetlen ez az egész, érdektelenek iránta. Ezen kívül vannak más, rendszerszintű problémák is.
Nehéz érvényesülni, főleg, ha az ember kicsit kilépett a „körből”. Egyébként is nehéz, túl sok embert képeznek ahhoz képest, hogy a képzőművészet Magyarországon eléggé marginális műfaj. Kevesen mondhatják el magukról, hogy megélnek abból, amit alkotnak.

Mik a távlatok, milyen terveid vannak a közeljövőre nézve, hol találkozhatunk veled?

Bízom benne, hogy hamarosan lesz egy következő kiállítás ahol szerepelhetek. Dolgozom egy újabb acélszobor sorozaton, emellett egy szintén acéllemezből készülő lámpasorozaton is. Jelen vagyok a Facebookon (Nóra Szirmai), az Instagramon (Szirmai Nóra), LinkdInen, Behance.neten, készül a honlapom is.